A minap kaptam egy levelet.

Olyan hosszúnak tűnt, de tudtam, hogy olyan valakitől jött, aki maga is küzd a pánikbetegség ellen. A levél végén találtam egy verset. Most ez a vers következik érdekesség képen.

Természetes ugye, hogy név nélkül adom közre a verset.

 

Egykor büszke sólyom voltam, hasítottam a kék eget.
Szikrázó fényemet, mindig csodálták az emberek.
Erőm végtelen volt ,nem léteztek előttem határok,
… bármire képes voltam, nem voltak számomra korlátok.

Fényem beragyogott mindent, vibrált az energia bennem,
akkor még fel sem fogtam, míly csodás ilyennek lennem.
Természetesnek tűnt, hogy szárnyaimmal magasra szálljak,
úgy éreztem a kihívások, álmok, csak is énrám várnak.

Most a földön kúszok…törött szárnyaim lent tartanak.
Nézem a kék eget, vágyaim a magasba hajtanak.
Csapkodok, vergődök, de rabságba ejtett a föld,
törött szárnyaim vonszolom, melyek már nem emelnek föl.

A büszke sólyom mára csak egy megtört madár…
Álmaiban még mindig a végtelen magasba száll.
Ébredéskor tudja, a föld már soha nem engedi el,
elkeseredtem minden nap az álmait adja fel.

Nézi a földet, de oly kopár, oly sivár a végtelen után.
Nem tudja elhinni élete ideköti a földre majd ezután.
Éljen így? Rabként e szomorú kietlen tájon tovább?
Vagy hagyja a küzdelmet, s lelkét a végtelennek adja át?

 

Természetes, hogy az írója nem adta fel. A kérdés a végén csak költői. Most veletek együtt küzd és tudja, hogy a segítség megérkezett.

 

Szép napot