Rettentő zaklatottan ébredtem, de elfogadható volt az éjszakám. A reggel viszont, már félelmetes. Átfutott az agyamon az egész történet. Féltem attól, hogy vizsgálatokra kell mennem és ott valami elképesztő dolog derül ki. Nem akartam beteg lenni, főleg olyan beteg, ami ilyen reakciókat vált ki. Ki se mertem mondani.

Ezekkel a gondolatokkal fogtam bele a “nagy” pihenésbe, ami természetesen nem volt az egy cseppet sem. Szinte reggeltől, késő délutánig telefonáltam. Igazából, ekkor utáltam meg nagyon a mobiltelefont.

Az orvosok és a vizsgálatok eszembe se jutottak. Később jöttem rá, hogy akkor, amikor elfoglalom magam és az agyam másfele jár, kizárt, hogy rosszul legyek. Még ekkor sem értettem, hogy ha valami belső, szervi betegségem lenne, akkor azt nem érdekelné, hogy ép mivel foglalkozom, hol járnak a gondolataim, mert az akkor is rosszullétet produkál, amikor terhelem magam.

És megint jöttek a félelmek, ahogy lassan besötétedett és jött a lefekvés ideje. Nem akartam rosszul lenni, nem akartam mentőt várni. Semmi értelmes nem fordult meg a fejembe, csak csupa, csupa rossz gondolat.

Elérkezett az az éjszaka, amit nagyon nem akartam. Semmit nem aludtam, mert ahogy becsuktam a szemem szédültem, forgott velem az ágy, a szoba. Villámgyorsan kiugrottam az ágyból és sétáltam fel, s alá. Rettenetes volt.

Fáradt voltam, de nem mertem elaludni. Iszonyú érzés volt. Így még soha nem féltem semmitől.

Vigasztaltam magam azzal, hogy majd napközben pihenek, mert lehet, hogy nem bírom a sötétséget? A feleségem javasolta, hogy kapcsoljuk fel villanyt és úgy próbáljak elaludni, vagy egy kicsit pihenni és hátha elalszom közben.

Mivel a szoba nagy lámpája elég nagy fényt adott, így másnap az első dolgom az volt, hogy olyan, konnektorba dugható jelző lámpát, lámpákat vegyek, ami nem világít olyan nagy fénnyel, de mégis ad egy alap világosságot, hátha az majd megnyugtat.

És jöjjön az első már-már nevetséges felfedezésem. Jelzem, a csúcs ötletem a betegségemről nemsokat váratott magára. Természetesen később majd erről is írok. Amit most olvasni fogsz, az maximum nevetséges. A csúcs viszont elképesztő baromság volt.

Jöjjön a felfedezés:

A sötétség az ok! Egyértelmű! Nem bírom a sötétet, vagy talán félek, mint egy gyerek!

Most lehet nagyokat nevetni, de meg voltam győződve róla, hogy ez a baj. A kis lámpák ebben meg is erősítettek. Jött néhány nyugodtnak mondható este és éjszaka. Azért nem volt felhőtlen pihenés, de legalább bemertem csukni a szemem. Tudtam, hogy ha kinyitom, akkor látni fogok és nem fog zavarni a sötétség.

Még egy megnyugtató érzés volt akkor, amikor kinyitottam a szemem. Volt valaki mellettem az ágyban.

Ez azt jelentette, hogy  nem vagyok egyedül és biztonságban éreztem magam. Nagy baj nem lehet, ha megint rosszul leszek – gondoltam.  Ekkor még nem fogalmaztam úgy, hogy rohamom lesz, mert nem tudtam mi is ez az egész.

Egyenlőre úgy gondoltam, hogy a sötétség ilyen hatással van rám. Logikus, hisz mindig, este volt “gáz”.

Úgy világított a negyedik emeleti lakásunk esténként, mint egy karácsonyfa. Minden szobában, minden helységben lámpák.

És még is újra támadott. Nem érdekelte, hogy fény van, nem foglalkozott azzal, hogy szabin vagyok. Jött és megint este volt

foly. köv.