Nagyon is sok – gondoltam akkor!

Sokan várták ezt a bejegyzésem, így nem húzom tovább az időt. Több alkalommal beharangoztam, hogy történt közben egy-két olyan esemény, és dolog, ami nagyon sok embert nevetésre ingerelt. Na jó most finom voltam. Szó szerint kiröhögtek.

De nézzük a mai történetet.

Él Budapest környékén egy volt üzleti partnerem. Minden évben, a nyár derekán meghívta az partnereit egy piknikre. Nem kisebb helyen volt, mint egy hatalmas lovastanyán. A környék gyönyörű, a budai hegyek között. Megjegyzem, hogy Habsburgék villája is a közelben található. Volt ott minden a gyerekeknek, a lovagláson, kocsizáson kívül rengeteg játék, amivel elfoglalhatták magukat egész nap.

Mi felnőttek, az eszem-iszom közben újabb, és újabb üzleteket tudtunk kötni, közben új barátságok is kötődtek. Már a harmadik ilyen partira készültünk itthon, és semmi előjelét nem éreztem annak,  hogy valami nagy gáz van készülőben.

Egy Suzuki típusú autóm volt akkoriban. Elindultunk és természetes volt, hogy ha Pestre megyünk, akkor én vezetek. Egész jó tempóban haladtunk. (nem írom ki hogy milyen sebességgel, mert mit is lehet tudni ) Elhagytuk Kondoros határát, amikor olyan hirtelen, és erősséggel jött a roham, hogy az első legfontosabb dolgom az volt, hogy levettem a lában a gázpedálról. Átfutott az agyamon, hogy ott ül mögöttem a lányom, akinek baja eshet, ha tényleg rosszul leszek.

A feleségem azonnal kérdezte is: Rosszul vagy?

Nem tudom mit nyögtem ki, de kerestem a megállási lehetőséget. A megállás után azonnal kiszálltam az autóból, és járkáltam. Rám kellett szólni, hogy országúton vagyunk, és maradjak a kocsi jobb oldalán.

Hívjak mentőt – jött a következő kérdés, mert Ő is látta, hogy ennek most fele sem tréfa.

Most már azért kérdezheted, hogy hol van ebben a nevetséges rész? Nyugalom mindjárt kiderül.

Közel fél óra állás után úgy döntöttem, hogy megyünk tovább, hisz a lányom hetek óta készül rá.

Szó se lehet róla – jött az intés. Nem vagy jól és ez nem tréfa.

Hallgattam a szóra, és belementem egy alkuba. Menjünk vissza Kétsopronyba a szüleimhez, és ha minden rendben lesz, akkor megyünk tovább. De alighogy megfordultunk – persze én vezettem – megint érzetem. Szédültem, dobogott a szívem. Megint furcsán vettem a levegőt.

Jött a felismerés. Olyan diagnózist állítottam fel, amitől szinte mindenki elsápadt. Ha megérkezünk a szüleimhez, akkor elmondnom, hogy mi a baj -magyaráztam.

Az autó a hibás!

Az első rosszullétem is az autóban történt. Ezt követően is rendszeresen rosszul voltam amikor beültem, de hosszú útra akkoriba, már nem jártam. Ha a városban, az autóban ülve voltam rosszul, akkor szóltam, és értem jöttek azonnal.

Mindig az autó. Mit okoz nekem ez a kocsi vajon?

És megfejtettem!

A szemem köztudottan kiváló (volt). Valahol olvastam, és ki is próbáltam, ha szemüveget veszek fel, – ami valamilyen dioptriás –  akkor az szédülést, hányingert okoz (hat).

Oké! A Suzuki autóm szélvédője ezt váltja ki bennem.

Ergo, az autó szélvédője dioptriás!

Döbbenet volt mindenkin, aki ezt akkor hallotta. Annyira határozott voltam, hogy senki még megmosolyogni sem merte akkor. Hétfőn az első dolgom lesz, hogy visszamegyek a szervizbe, és megtudakolom, hogy ezt a dolgot, hogy lehet megmérni. Nincs ezzel semmi baj, lehet gyártási hibás valami. Kicserélik, és minden megoldódik.

Nem mertünk tovább indulni Pestre. Irány vissza Csabára, és alig vártam, hogy hétfő legyen. Semmi nem lehet olyan fontos, mint az, hogy kicseréljék a szélvédőmet és így, minden problémám egycsapásra megoldódik.

Folyt köv.