Nem is tudom, hogy miért mindig Román kirándulásról számolok be? Emlékeztetőül, a barlang videó is, Romániában készült.

Nos! Ismét egy meghívásnak tettem eleget. Egy barátom felesége tanárnő és az osztályával tettünk kirándulást a Román hegyekben. Mit is akartam írni? Ja igen.

Tudtuk, hogy iszonyú meleg lesz, így bepakoltam a kislányomnak néhány hosszú nadrágot is. Úgy indultunk el, mint aki nem is akar többé haza jönni. A kocsi hátulja csak a mi cuccunkkal volt tele, meg persze azzal a 20-25 db szendviccsel.

A határ átlépése után, úgy 10 óra magasságában érkeztünk ez első feladathoz. Csendben megsúgom, hogy nagyon reméltem, hogy hegyet nem kell másznom. Nem nyert.

A parkolóban már azon gondolkoztam, hogy kitalálom, rosszul vagyok és én inkább lent maradok. Nem így történt. Elindultunk és ekkor már 25 fok meleg volt.

Mint egy málhás szamár úgy néztem ki. Persze megjátszottam, hogy profi hegymászó vagyok, de amikor 50 m után már patakokban folyt rólam a víz, nem nagyon kellett megmagyaráznom, hogy kb. 10 éves koromban voltam utoljára ilyen – nem vízszintes – területen. Istenem, hát elszoktam tőle.

De mi a fenének írok ide, egy kirándulásról?

Oka van persze. De nem árulom el! Különben is az enyém a blog és azt írok bele amit akarok. Nem? 😀

Persze, hogy elárulom hamarosan.

Haladtunk felfelé, elég komoly tempóban. Olyan 6500 méter magasan jártunk, közben rendszeresen néztem meg a térdemet, – a kezemmel rátamaszkodva – hogy meg van-e még? A tüdőmet is rendben találtam, mert láttam, milyen sűrűn mozdul ki a megszokott síkjából? – Iszonyú magas és meredek volt –

Arra lettem útközben figyelmes, hogy a hátam mögött egy ismerős témáról beszélgetnek. Na, nem az én hátamról cseverésztek a hölgyek. 😉 A beszélgetés egyik résztvevője, a már említett barát felesége volt. Ő tudja, hogy mivel foglalkozom.

PÁNIKBETEG vagyok – szólalt meg a hölgy – és olyan elemzésbe kezdett, hogy elképesztő. Sorolta az összes eseményt, a rohamok lefolyását. Tartottam magam és nem szólaltam meg. Magyarázta, hogy rendkívül jó orvoshoz jár, közel 5 éve. Mindent megkap és a gyógyszereknek köszönhetően normalizálódott a rohamok sűrűsége. Tanítónéni nem bírta tovább.

Tudod Te ki sétál ott előtted – kérdezte a hölgytől.
Azért mert egyedülálló vagyok nem kell mindenkinek engem ismerni – gondoltam magamban

Nem – válaszolta

8 évig volt pánikbeteg és Ő megoldotta ezt a problémát – mesélte, majd folytatta.
Jelenleg olyan emberekkel foglalkozik, akik hasonló cipőben járnak mint Ő 8 évig. Könyvet ír és Blog-ot vezet a témáról.
Beszélgess vele bátran -javasolta neki.

Hej! Milyen marketingest fogtam – gondoltam magamban és csak eddig bírtam szó nélkül.

Megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés állandóan a betegségéről beszélni?

Semmi gondom nincs vele – válaszolta. Sima ügy. A doki felügyelete alatt vagyok és így elviselhető.

Oké- válaszoltam

A tanító néni csak feszegette, hogy beszélnie kellene velem, de kategorikusan elutasította. Én itt hagytam abba és nem is nagyon foglalkoztam vele. Úgy gondolom, hogy ez nem erőszak. Mindenki maga dönti el, hogy, hogy szeretne élni.

Haladtunk a csúcs felé és úgy éreztem, hogy közel vagyunk a 8000 m-hez. A tüdőm és a patakokban folyó víz, ami a pólómban volt igen csak ezt jelezte. Akár vitába is mertem volna szállni. Már akkor mondták, hogy egy várat fogunk megnézni, de amikor felértünk, valahogy nem akart körvonalazódni az épület. Lehet, hogy csípte a szememet az izzadság, vagy valóban nincs ott semmi? Megnyugtattak, hogy a vár már csak volt, de mára teljesen tönkre ment és a helyét látjuk csak.

Mit is mondjak? Nem igazán jöttem izgalomba a hely láttán. Elfoglaltam magam a kilátásban. Ekkor mondták meg, hogy kb. 5-600 m magasan vagyunk. Látni kellett volna az arcomat, amikor tudatosult bennem, hogy ilyen alacsonyan még nem is jártam soha.

Ép kifújtuk magunkat, amikor teljesen véletlenül megláttam az előbb már említett hölgyet. Akkor rohama volt, mint a környező hegyek. Úgy tolta magába a gyógyszert, hogy rossz volt még nézni.

Kibírtam és nem mentem oda. Lehet, rajtam kívül senki nem vette észre és nem látta, hogy a hölgy nem igazán van jól. Mindenki izzadt és fújtatott. Ő kapkodta a levegőt rendesen. Sajnáltam, de nem kért segítséget. Ha akkor megtehettem volna, olyan szinten magyaráztam volna el neki, hogy NE BESZÉLJ MÁR RÓLA, hogy szerintem elküldött volna melegebb éghajlatra.

Ezután csak úgy lazán dobtunk egy másik hegyet is, de ez már egy fokkal szebb volt. Egy bezárt márványbányához mentünk el. Amikor azt mondták, hogy gyalog kb 30 perc majdnem hazaszaladtam. Nem tettem és megérte. A képen látszik is, hogy gyönyörű volt.

Összességében ismét szép kirándulás volt. Végre a sok gyerek, nem a Facebook-on lógott, hanem szívták magukba a természet szépségét. Ezt, jó volt látni.