Ez a bejegyzés a Budapest 5. rész folytatása.
Emlékeztetőül néhány mondat:

 

A mai naptól ne kérjetek segítséget senkitől, ha rohamotok van!

 

Ez azt jelenti az én esetemben – kérdeztem, hogy ha “gáz” van, akkor ne engedjem a feleségemet, hogy velem legyen, hogy a közelemben legyen?

Igen – jött a válasz. Eddig is megoldottátok egyedül, ( utcán, irodában, stb.) Azt hittétek, hogy segítség volt, amikor a közeledben volt valaki? Soha! A pánikroham így is, úgy is addig tart, tartott, ameddig Te magad nem oldottad meg a szituációt. Valaki közelsége, csak fokozta, gerjesztette a roham lefolyásának idejét! … ( Forrás )

 

Már az nap este féltem lefeküdni. Rettegtem attól, hogy mi lesz velem, ha nincs támaszom. Nincs akihez szólhatok. Úgy döntöttem, hogy felkészülve megyek neki az éjszakának.

Általában a telefonom ki van kapcsolva éjszaka, de akkor szándékosan hagytam úgy. Tovább fokoztam. beütötte, a mentők számát és a gombzárat is kikapcsoltam. Tiszta káosz. lassan úgy éreztem, hogy jobban vagyok és erre…

Szabályosan magamra hívtam a rohamot arra az északára.

Természetesen jött is hajnalban. nem is tudom mire számítottam? Persze, hogy erre.

A szokásos módon csendben jöttem ki “rendbe szedni” magam. A nappaliban ültem és telefon a kezembe volt. Minden ugyan úgy zajlott, csak a fejemben egy dologgal több volt:

 

Nem kérhetek segítséget.

 

Az, hogy, hogy szidtam az orvost, azt le sem merem írni, mert valószínűleg letiltják a blogomat. Ilyen marhaságot kitalálni? Az egyszerű lázas beteg is segítséget kér. Én, aki rettenetesen beteg vagyok, meg, üljek itt magányosan a sötétben. Na nem sötétben, mert már azt is kitaláltam, hogy a sötétség is roham-előidéző. Azt a feszültséget, ami akkor bennem volt már le sem merem írni.

Arra lettem figyelmes, hogy olyan szinten el vagyok foglalva a helyzettel, hogy nem is figyelek másra. Az volt a legfontosabb, hogy a telefon a kezemben legyen. Idegesítette az doki eszement ötlete, meg különben is mindenki hülye.!

 

Érdekes dolgot figyeltem meg! Nem is volt rohamom. Feleslegesen keltem fel. Se izzadás, se légszomj, se,se, se…

Szabályosan kiröhögtem magam. Már nem is volt olyan hülyeség az, amit a doki mondott. De, ha már felébredtem, akkor vártam még. Semmi. Nyugodt és csendes volt minden. Volt idő arra, hogy elgondolkozzak, mit is tudok tenni saját érdekemben? Ha az orvos ezt akarta elérni, akkor sikerült neki.

Elindult egy folyamat, aminek akkor még nem láttam a végét. Ráébredtem, hogy a betegségem ellen csak én tudok tenni és ezt egyedül kell tennem. Hoznom kell egy határozott döntést.

 

Az nap éjszaka mondtam ki először úgy, hogy halljam amit mondok:

Meg fogok gyógyulni!

 

Fordulóponthoz érkeztem. Azon az éjszakán már tudtam.

Voltam annyira fáradt, hogy nem álltam neki kidolgozni a menetét, de megfogadtam, hogy nem lesz és lehet más dolgom következő nap, csak ez.