Amikor már túl voltam az összes vizsgálaton, kardiológia, labor, röntgen, MR, többszöri EKG vizsgálat, még mindig nem hittem el, hogy nincs belső szervi problémám.
Az autó ügyet is kizártam.
Mi lehet még? Mi az, amit még nem néztek meg rajtam? Ezer és ezer kérdés jött.

És beugrott az utolsó.

A fiam kicsi korában nem hagyott bennünket aludni rendszeresen. Amikor, ha csak egy kicsit is megfázott, a fülészeten kötöttünk ki rendszeresen. Sikerül jó kapcsolatba kerülni egy orvossal, főorvossal a gyulai kórházban. a fülészeten
Megint egy régi kijelentés jutott az eszembe, – mivel a rosszulléteimet rendszeresen kísérte egy érdekes egyensúlyzavar is – hogy a fülben található valami, aminek köztudott, hogy az egyensúlyhoz komoly köze van.

 

Újabb eszement ötlettel álltam elő: A fülemmel lehet a gáz!

Úgyhogy irány Gyula és az ismerős főorvos.
Innen kezd már érdekes lenni a történet.
Fogadott és elmondtam neki a problémámat.
Végig hallgatott és a szakmájának megfelelően elvégzett egy-két vizsgálatot. BERA,
és hallásvizsgálatot. Ugye mondanom se kell, hogy negatív lett mind a kettő.

Leültetett és a következőket mondta:
László! Most erre a papírra leírom az Ön betegségét és lezárom egy borítékba. Átküldöm egy kollégához és ha végzett, jöjjön vissza és kinyitjuk azt, Megnézzük, hogy egyezik-e a véleményem az kolléga véleményével?

A döbbenet volt rajtam amikor közölte velem, hogy a pszichiátriára kell menjek.
Azonnal eszembe jutott, hogy mi itt ezt minek is nevezzük. Sajnálom és szégyenlem magam, hogy előítéletem volt ezzel a részleggel kapcsolatban. Nem hittem volna, hogy egyszer nekem is be kell oda majd menjek.

Féltem végig, ahogy haladtam fel az emeletre. Figyeltem, kik jönnek velem szembe, de megnyugtató volt, hogy nem olyanok, akikről mesélnek az emberek. Csupa “normális” ember!

Le kellett ülnöm és várnom kellett egy kicsit. Hát mit ne mondjak, a babszem nem fért volna be. Rettegtem, hogy megtámadnak, nekem jönnek,, megvernek, belém kötnek. Ezzel szemben, csak szépen köszönt szinte mindenki.

Behívott ott is a főorvos és meghallgatta a történetemet.
A diagnózis elképesztő volt. Íme:

Ön Pánikszindrómában szenved!

Azt se értettem mit beszél. Ekkorra már elfelejtettem, hogy valamikor régen nekem ezt már egyszer valaki mondta. Az a valaki a háziorvosom volt. Ekkor már eltelt vagy 1,5 év, de most kellett szembesüljek a ténnyel.

Hülye lettem. Pszichiátriai eset.

Nem kaptam levegő: Nem tudtam hol vagyok és nem is hallottam amit a doki mondott. Valami gyógyszerről beszélt és arról, hogy ezzel kell éljek végig.
Mire összeszedtem magam addigra már a kezemben is volt a recept és az orvosi vélemény
illedelmesen elköszöntem és elindultam haza. A kórház területén jutott eszembe , hogy a fülészeten a főorvos vár, mert megígértem neki, hogy visszamegyek.
Beléptem hozzá és kinyitotta a borítékot.
Ez volt ráírva papírra:

Pánikszindróma!

 

Ez volt az a pillanat, amikor magamhoz tértem és elfogadtam, hogy ez az a betegség, amivel küzdök és úgy fogtam fel, mintha azt mondták volna, hogy halálos betegségben szenvedek és már nem sok van hátra.
Haza indultam.

folyt. köv.