Egy pár héttel ez előtt, arra kértelek benneteket, hogy segítsetek eldönteni, hogy a számomra legkényesebb témát, hol írjam meg?

Két kérdés tettem fel.

  1. itt a blogban, hogy mindenki olvasni tudja. Eredmény: 69%
  2. vagy, a zárt levelező segítségével küldjem ki a feliratkozóknak: Eredmény: 21%

Tehát, eldőlt!

Nem is húzom a dolgot tovább, vagyok annyira merész, hogy itt a nagy nyilvánosság előtt vállajam fel a történetet.

Ekkor már évek teltek el a pánikkal együtt. Több, általam kreált gyakorlat segítségével úgy éreztem, hogy jól haladok a cél felé. Kevesebb gyógyszert szedtem ( napi 2-3 szem) és bátrabban indultam neki az ismeretlennek. Bemertem menni üzletekbe és az sem okozott gondot, ha vezetnem kellett. ( a szélvédő lehet, mégis csak bűnös volt, mert autót lecseréltem és azzal már nem volt gond 😀 )

Úgy éreztem, sokszor, hogy ahogy a közmondás is mondja: kutyaharapást szőrével elvet kell alkalmazzam. Ez is bejött.

Most jön viszont a kényes téma!

A családom látszólag jól viselte a problémáimat. Azt követően meg főleg, hogy nem terheltem rájuk a gondjaimat.

  • nem kértem segítséget tőlük,
  • nem jeleztem, hogy ép rohamom van.

És még is bekövetkezett az, amire akkor, a legkevésbé számítottam. A család idősebb nő tagja (a feleségem) úgy döntött, hogy hosszú évek után külön útra tér és nem velem képzeli el az életet az elkövetkezendőkben. Az első reakciómról szerintem most jobb ha nem írok, de valószínű eltudod képzelni.

Az ember ebben a szituációban nem igazán ért dolgokat és ezért ezer és ezer kérdést tesz fel.

  • Mi lehet az oka?
  • Van-e köze a pánikbetegségemnek az egészhez?
  • szerelmes lettél-e?
  • stb.

Remélem nem ismerős a dolog?

Sajnos akkor sem és azóta sem kaptam választ a kérdéseimre, pedig azért kérdeztem rendesen. Na jó nem biztos, hogy mindig rendesen. 🙂

Azt gondoltam, hogy egy ilyen helyzetben az emberben azonnal felerősödik minden. Elő a gyógyszereket és nyugtatókon él napról, napra. Én se tettem ezt másként, mire rájöttem, hogy ennél rosszabbat nem is tehetek.

Elértem egy szintre a betegségemmel kapcsolatban és képes vagyok visszamenni oda ahonnan elindultam.

Jött a szigorú döntés!

A napi 2-3 szem gyógyszer lassan, ( nem lassan) napi 5-6-ra emelkedett. A kabátomtól az autó tárolóig, mindenhol gyógyszer. Azt ebédeltem, vacsoráztam. Azon gondolkoztam, hogy gyógyszer automatákat kellene az utcára tetetni, hogy bármikor ha kedvem úgy adja, tudja bevenni belőle.

Hát nem!

Olyan szigorú voltam magamhoz, hogy még én is meglepődtem rajta. Tudtam, hogy nehéz lesz, (cigi ügy) de meg kell próbáljam.

Azt nem mertem azonnal vállalni, hogy egyik napról a másikra leteszem, de lassan vissza kell vennem az adagot. Ki kell kapcsoljam az agyamban, hogy nincs társam, a gyerekeket csak hétvégén láthatom. Ez most nem fontos.

Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő kellett hozzá, hogy a meglévő Frontin állományt elpusztítsam, de úgy éreztem, hogy elég gyorsan.

Elérkeztem az utolsó szem gyógyszerhez. Benne hagytam az üvegbe arra az esetre, ha megkívánom az ízét. Ez kb. 2 hónapig tartó folyamat volt. Viszont a végén vettem észre, hogy annyira el voltam foglalva a gyógyszer letételével, hogy rohamom se volt. Nem bíztam el magam, mert az akkor még a feleségemmel, le kellett futnom néhány kört (minek? Nem tudom) és a végét még nem láttam.

Jöjjön az időpont:

2 évvel ezelőtt, a családom szétszakadása pillanata után letettem a gyógyszeremet és már csak emlékeim vannak a pánikrohamról 🙂
Lehetett volna ez szebb is, de ha így volt megírva, akkor nem bánom.

Természetesen azóta szép csendben elváltunk, de a gyerekeket (szerencsére) nem csak hétvégén látom.

Most persze kérdezheted, hogy vajon mi volt ebben az egészben “kényes”

Mivel nem csak én olvasom a Blogomat, sértő lehet egyesek számára a tartalom. Én mégis megteszem annak ellenére, hogy többen jelezték, hogy túl nyílt vagyok itt. Nem gondolom, hogy azzal, hogy a valódi események helyett elferdített, nem valós dolgokat írok le, azzal segíteni tudok bárkinek is. Amit itt olvastál, az tényleg magán ügy, de fordulópontja volt a betegségemnek.