Ismét eltelt 1 hónap. Az ötödik utazásra készültem ép, amikor ismét telefon érkezett. Megint a doki volt és most nagyon nehezen merte elmondani a kérését.

 

A Kossuth Rádióban kellene nyilatkoznod, de nem baj, ha nemet mondasz – mondta félve

 

Megjegyzem, hogy, nehogy félreértés legyen. Nem rám voltak kíváncsiak a médiából, hanem természetesen az orvosra, arra a Magyarországon különleges kezdeményezésre, amit Ő indított el.

Külföldön már bevett szokás a csoport terápia, csak nálunk “gáz”, még mások, idegenek előtt elmondani a problémáinkat. Ez természetes, mert itt soha nem volt ez szokás.

Tőlünk nyugatra hamar rájöttek, hogy sok esetben, egymás hibáiból többet lehet tanulni, ha az emberek egy közösségben megnyílnak, akkor a gyógyulás felé vezető út könnyebb és rövidebb is lehet.

Számomra természetes volt, hogy ismét igent mondtam és őszintén mondom, hogy nem a szereplési vágy hajtott, hanem a köszönetem, amit így fejeztem ki felé. Nem kértem Tőle semmilyen ellenszolgáltatást mindezért.

Úgyhogy felmentem Pestre, a riportra és megint ugyan azok a kérdések jöttek, mint a Tv felvételkor. A riportot követően behívott bennünket az irodájába és beszélgettünk. Azt mondta, hogy a szívességünket meg szeretné hálálni. Időt szán ránk. Plusz időt.

 

A beszélgetés végén a következőket mondta:

Mivel nem kaptatok feladatot, így egy jó tanács jön, csak Nektek.

 

A mai naptól ne kérjetek segítséget senkitől, ha rohamotok van

 

Ez azt jelenti az én esetemben – kérdeztem, hogy ha “gáz” van akkor ne engedjem a feleségemet, hogy velem legyen, hogy a közelemben legyen?

Igen – jött a válasz. Eddig is megoldottátok egyedül, ( utcán, irodában, stb.) Azt hittétek, hogy segítség volt, amikor a közeledben volt valaki? Soha! A pánikroham így is, úgy is addig tart, tartott, ameddig Te magad nem oldottad meg a szituációt. Valaki közelsége, csak fokozta, gerjesztette a roham lefolyásának idejét!

 

Mutatni akartad, hogy mennyire beteg vagy!

 

Ez a mondat letaglózott. Az elhangzása után szinte nem is emlékeztem arra, amit mondott. Elemeztem, többször átrágtam és…

…döbbenetes felismerésre jutottam.

 

IGAZA  VAN!

Első felindulásomban csak egy kérdést tettem fel:

Akkor ezt azt jelenti, hogy ez az egész egy színjáték csak?

Ez így nem igaz – felelte, mert alapvetően betegek vagytok, mert a szervezetetek dolgokat másképp, máshogy dolgoz fel, de nem hasonlítható össze egyéb, közismertebb betegségekkel. Ez inkább egy állapot, mint konkrét, súlyos betegség.

Ti az egészet annak élitek meg, mert veletek történek furcsa megmagyarázhatatlan dolgok. De van megoldás. Erre már mind a ketten rájöttetek. Ezért haladtok gyorsabban mint a többiek. Akarjátok, hogy vége legyen és ezért fog Nektek sikerülni. 🙂

Elköszöntünk és indultunk haza. Ültünk az autóban a belváros felé, és alig beszéltünk. Hihetetlen mi? Két beszélőgép csendben ül.

Nem voltunk magunknál ezt bátran állíthatom. Megjátsszuk az egészet? Elképesztő.

 

Hazaértem és közöltem, hogy a mai naptól bármi is történik, ha kérem ha nem, nem lehet velem senki. Nem őrizhetnek, nem segíthetnek, amikor roham jön, vagy van.

Itthon sem értették, de tudomásul vették a feladatot. Ugye nem kell elmeséljem, hogy mennyit mertem aludni aznap este?

Folyt köv….