Egyre kevesebben vagyunk ( sajnos) – jegyeztem meg magamnak, amikor felérkeztem a 4 . találkozóra.

Megint a dokinak van igaza. El fogunk fogyni, mert az emberekre jellemző az, hogy csak úgy, nemtörődömségből feladják. Nem érdekli őket, hogy jobb is lehet, mert nem hisznek és nem bíznak benne.

Természetes, hogy azzal kezdte, hogy beszámolt a TV felvételről és ismét nagyon megköszönte a közreműködésünket.

 

Térjünk a tárgyra, – kezdte és megint, mindenkit beszámoltatott. Most, valahogy gyorsabban haladt a kör, mivel jelentősen megfogyatkoztunk. Hamar rám került a sor.

Nem fogom titkolni, hogy vártam, mert már akkor én is éreztem a gyakorlataim hatását. Büszkén meséltem el, hogy mennyivel jobban érzem magam, mennyi mindent képes vagyok újra megtenni.

Hogy mennyivel könnyebben tudok elmenni bárhová és nem félek a tömegtől, nem okoz gondott a sorban állás sem már. Egy dolog zavart akkor még. Az a fránya gyógyszer. Nem tudtam parancsolni magamnak ez ügyben.

 

A körzeti orvosom is megmondta, hogy idézem: akár savanyú cukrot is ehetnék, ugyan azt a hatást fogja kiváltani.

Persze, csak annak nincs, gyógyszer íze. Itt Pesten is először kértem tanácsot, hogy mit is csináljak. Valaki verjen már át, de rendesen. Faragjon már Frontin -t valami fehér csokiból, vagy mit tudom én. Keverje össze valami gyógyszerizével és kész. Milyen egyszerű nem?

 

Erre a doki is azt mondta, hogy akár le is tehetnéd, hisz Nálad már nem sok jele van a betegségnek. Láttam a többiek szemét, ahogy figyelték a párbeszédünk. Igen, ezt én is éreztem, és jól esett hallani egy szakembertől is.

Nagyon reméltem, hogy nem fogja megkérdezni, hogy az előző alkalommal feladott feladatot hogy sikerült végrehajtanom. Tévedtem. Mire észbe kaptam jött a kérdés:

Nos és sikerült előidézni rohamot?

 

Mondjam, hogy milyen színű voltam? Igen! Pontosan úgy éreztem magam, mint az iskolás, akit felelni hívtak ki és nem készült fel arra a napra.

 

Hazudjak, vagy az igazat mondjam  – kérdeztem ( röhögött mindenki )

hazudj először – válaszolta. 🙂

Hú, Te – folytattam, naponta és simán ment minden. Nem is dolgoztam semmit az elmúlt hónapban, csak pánikoltam ezerrel. 🙂

 

Mondjam, vagy sejted mi volt teremben?

 

Oké és akkor halljuk az igazságot. – parancsolt rám

 

ECCER SE!  – mondtam bele a levegőbe. Eszembe se jutott megtenni. Lehet, hogy hibáztam, de értsétek meg, örülök, hogy nagyon ritkára fogta magát és kevesebbet törődik már velem. Ezért, eszem ágában sem volt magamhoz hívni újra és újra.

 

Mit is mondjak? Nem lettem megdicsérve, de elfogadta a döntésem. Ekkor vártam a következő feladatot, de csak anniyt mondott. Nincs szükséged semmire, mert tudod Te mit kell tenned!

Ledöbbentem. Emberünk megfejtett! Hé, ezt tudja, hogy nem csukott szájjal várom a sült galambot. Ügyes -zártam le magamban.

 

Most valahogy büszkén ültem be az autóba és ekkor utasom is volt Pest belvárosa felé. Igen az említett pörgős barátnő volt az. Azon a pár kilométeren keresztül agyon beszélgettük magunkat és boldogok voltunk, hogy nekünk sikerülni fog. Csak akkor még nem tudtuk, hogy mikor?