Gyorsan teltek a hónapok. Már a harmadik találkozóra készültem. Ekkor már gyakoroltam, az előző részben említett gyakorlatot. (ha nem hallgattad még meg, akkor kattints ide Most! Ne félj! Erről az oldalról nem mész el. A videó új ablakban fog megnyílni!)

Az út megint sima volt. Arra koncentráltam végig, hogy milyen formában fogom elmondani azt, amit gyakorlok otthon. Mire felértem, már el is szállt a bátorságom.

Megint hülyének fognak nézni, hogy lélegzőgyakorlatnak látszó, sétafikál-val akarom megoldani az élet legnagyobb problémáját. Így, mire felmentem az 5.emeletre – megjegyezem nagyképűen, lifttel – utasítottam a liftes fiút (kb. 70 éves volt) hogy: ötödik, – csak így lazán – köszi 🙂 már nem akartam mesélni semmit.

Teljes megdöbbenésemre, alig voltunk úgy 8-9-en.

Na – gondoltam, a dokinak lesz igaza. A végére elfogyunk.

Azt már a második alkalommal is éreztük, hogy lesz, akit többé nem látunk itt. Az előző találkozón is volt már olyan, aki nem akart megszólalni, mert Ő aztán nem fog nevetség tárgya lenni. Ó szegény, ha tudná, hogy én az autóm szélvédőjének a cseréjét kértem, akkor nem mondott volna ilyet.

Többek között Ő sem volt ott és nem is tudtuk meg, hogy milyen problémával küzd. Lehet, hogy még most is.

A szokásos beterelést követően a doki ismét azt kérte mindenkitől, hogy meséljen. Kérte, hogy mindenki mondja el, hogy kb. hány alkalommal volt rohamunk. Ha nem tudjuk, akkor, hogy érezzük? Kevesebb, vagy több rohamunk volt az elmúlt hónapban?

Vegyes volt a kép. Egyedül az a hölgy számold be talán javulásról, akivel összebarátkoztunk az elején. Én következtem és egy dolgot el tudtam mondani. Kevesebb rohamom volt, vagy ahhoz hasonlítható dolog, de még nem tudom miért. Dehogy nem, csak nem akartam beszélni róla.

Az idő nagy része azzal telt, hogy az orvos mindenkivel előttünk, külön-külön beszélgetett. Én voltam az egyetlen, aki feladatot is kapott. Na ezt figyeld mit!

Szándékosan idézz elő pánikrohamot!

Mit csináljak? Normális ez? Hogy kérhet ilyet? Örülök, hogy kevesebb van és erre azt kéri tőlem, hogy szaporítsam. Ez ma ivott szerintem valamit, hogy ilyen hülyeséget beszél. Vagy belőtte magát!

Mosolyogtam és bólogattam, mit a körzeti orvosnál és közben meg magamban ezt morogtam: Tudod mikor öcsém. SOHA!

Azt hittem leájulok a székről. Nem is emlékszem semmire, ami azután történt. Hazafelé nem is tudtam másra gondolni, csak arra a baromságra amit kitalált nekem. Ezért járt egyetemre, hogy rajtam kísérletezzen? Elképesztő ötlet.

Hazaérve meséltem el, hogy milyen agyament feladatot kaptam. A család, nem volt rajta meglepődve túlságosan.

Normálisan mentek a napok tovább. Hol megjelent a roham barátunk, hol nem. Majd egyszer csak csörög a telefonom.

A doki hívott Pestről. Hát ez most sem hagy békén – kérdeztem magamban. Ha megkérdezi, hogy: na hányszor sikerült? Akkorát hazudok neki, hogy eldobja a telefonját.

Esze ágában se volt ilyet kérdezni. Kérdezett viszont ennél sokak érdekesebbet. Pontosabban megkért valamire.

Lesz a Magyar 2 -ön egy riport film a pánikbetegségről és ott kellene elmondani, hogy én, hogy éltem át és, hogy haladok a gyógyulásban?

Mondjam, hogy lefőttem? Micsoda? Benne leszek a TV-ben?  Nem is tudom miért nem mondtam szinte azonnal igent. Megelőzött és elmondta, hogy azért gondolt rám és a Pesti hölgyre, mert mi ketten haladunk a legjobban.

Persze, hogy igent mondtam és már mondta is, mikor is kellene felutazni a felvételre?

Azt se tudtam, hogy, hogy fogjam vissza az örömöm. em azért, mert benne leszek a TV-ben, hanem azért, mert ekkor tudatosult bennem az, hogy amit csinálok, annak egy szakember is látja az eredményét. Újabb erőt kaptam, hogy folytatnom kell és ha nem adom fel, akkor talán ….. és itt befejeztem a mondatot. Ekkor még nem mertem kimondani azt, amire akkor már 6. éve vártam.

Folyt köv.