Már pontosan nem is emlékszem a dátumra, – hisz oly régen volt – de egy valami nyomot hagyott bennem. Ez volt az a nap, amikor a kiérkező orvos konkrétan megmondta: Önnek pánikrohama volt! Fogja vissza magát, pihenjen és ne hajszolja túl a szervezetét, mert az így fog ellenkezni. Önnek és a családjának sem tesz jót.

Mi van? – kérdeztem

Nem vagyok én hülye – motyogtam magamban, és abban a pillanatban azt is elfelejtettem, hogy mit mondott az doktornő.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Rendben folyt az életem, irányítottam a céget. Mivel ügyfelekkel foglalkoztam, így napi szinten meg kellett küzdenem szinte minden embertípussal. ki megértő volt, ki nem és most enyhén fogalmaztam. El kel fogadni, hogy nem vagyunk egyformák. Legnagyobb problémát természetesen a türelmetlenek okozták.

Egy dologra azért mindig vigyáztam! A céges ügyeket mindig bent hagytam az irodában. Soha nem vittem haza a napi gondokat. Ez így persze részben igaz csak, mert fejben mindig ott volt a megoldásra váró feladat.

Most utólag értettem meg, az egyik fő ok ez volt. Legyünk őszinték: Ki az, aki képes teljesen lekapcsolni a napi eseményeket? Ki az aki át tudja rakni azt másnapra? Szinte senki.

Egy megrendelés teljesítése közben egy apró alkatrész beszerzéséért indultam. A srácok végezték a feladatukat a megrendelőnél. Semmi jel nem mutatott arra, hogy a kivonulásunkat követő 2. órában életem egyik legnagyobb csapását élem át. Nem sejtettem, hogy bemutatkozik az, ami az elkövetkező 8 évem szoros rész lesz.

Az autóban ültem és elindultam. Amikor kb. 2-300 m tettem meg éreztem, hogy valami nincs rendben. Szédülés, furcsa szorító érzés volt a mellkasomon. Egyre nehezebben vette a levegőt és rettenetes módon leizzadtam. Megálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Ekkor, már a pulzusom is az egeket verte.

Annyi erőm volt, hogy hívtam a kollégámat. Szerencsére hamar felvette. A Ő elmondása szerint csak annyit nyögtem a telefonba, hogy valami baj van és itt állok a ház előtt.

Azonnal lejött és faggatni kezdet helyesen.

Átültem a másik ülésre és mondta: megyünk a kórházba, mert ennek fele sem tréfa.

Nem, nem akarok – motyogtam. Vigyél inkább haza.

Az úton többször megálltunk mert nem igazán értettem mi a helyzet? A kocsimban éltem át életem első halálfélelmét. Rettenetes volt. Lepörgött előttem, hogy rengeteg dolgom van még és nem lehet, hogy elmegyek. Otthon 2 gyermek vár a távolban pedig még egy.

Nagyon hosszú volt az út hazáig. Igaz, hogy ez kb. 3 km összesen

A negyedik emeletre kellett felmenni de 10 emeletnek tűnt. Tisztán emlékszem, hogy végig sírtam az emeleteket. Rettenetesen féltem. Felérve a feleségem riadtan látta, hogy valami nagyon nincs rendben, mert így még nem látott és kérdezte: Miért nem a kórházba mentetek?

És azonnal a háziorvost hívta.

Ő aránylag hamar érkezett. Ez idő alatt valamennyire csillapodott a szorító érzés és a pulzusom is nyugodtabbnak tűnt.

Megérkezett a Doktornő. Ismert és tudja mivel foglalkozom. Egy gyors vizsgálat következett. EKG, vérnyomás. Rendben talált mindent. Elmesélte neki mi is történt és akkor jött a már említett utasítása:

Önnek pánikrohama volt! Fogja vissza magát, pihenjen és ne hajszolja túl a szervezetét, mert az így fog ellenkezni. Önnek se és családjának sem tesz jót.

A válaszom rövid volt: Rendben!

A pihenés menni is fog, de tudja, hogy vállalkozom és nincs idő megállni és lassítani.

Ön tudja!  – jött a válasz.

Ő volt az első aki kimondta, hogy pánikbeteg vagyok. Ez időbe telt mire elfogadtam és belenyugodtam. Több évről beszélek.

Az első roham megvolt tehát és először érzetem azt a fajta fáradságot ami ezt követően szinte rendszeres volt.

Ezzel elkezdődött egy hosszú évekig tartó kálvária, ami a pánikbetegségem, pánikszindrómám, menedzserbetegségem – nevezzük, aminek akarjuk – körül zajlott.

Fontos! MINDEN ESETBEN FORDULJ ORVOSHOZ!

folyt. köv.